Műholdas mérések szerint 2024-ben egy óriási napkitörés szokásos méretének ötödére nyomta össze a Földet védő plazmapajzsot.
A Jennifer Gannon űrfizikusról elnevezett, 2024. májusi napkitörés nemcsak látványos sarki fényt okozott szerte a világon, hanem a Földet körülvevő plazmaburokra is kimutatható hatást gyakorolt. A Nagoyai Egyetem közleménye szerint a Japán Űrügynökség (JAXA) Arase műholdjának
mérései 2024. május 10-én a plazmaszféra látványos összeomlását mutatták ki, amikor a Gannon-napkitörés hatása elérte a Földet.
Az ehhez hasonló geomágneses szuperviharok olyankor következnek be, amikor egy rendkívül nagy energiájú koronakidobódás (CME, coronal mass ejection) során pontosan olyan irányban dobódik ki a Napból a plazma, hogy az a bolygóközi mágneses tér erővonalai mentén terjedve éppen telibe találja a Földet, ahol különböző geomágneses zavarokat okoz. Statisztikák szerint az ilyen erejű és földi hatású napkitörések meglehetősen ritkák, átlagosan 20–25 évente fordulnak elő, azaz két-három naptevékenységi ciklusonként egyszer.
A Nagoyai Egyetem kutatói megvizsgálták, hogyan reagál a plazmaszféra és az ionoszféra az ilyen erejű napkitörésekre. Maga a plazmaszféra fánk alakú térrész a Föld körül, amelyben az ionoszférából származó, hideg, elektromosan töltött részecskék találhatók, amelyek együtt forognak a Föld mágneses terével. A plazmaszféra láthatatlan pufferként működik, amely enyhíti a nagy energiájú részecskék okozta zavarokat, és ezáltal segít megvédeni az alacsony pályákon (LEO) keringő műholdakat a mágneses zavarok hatásától. A tartomány külső határa normális esetben (nyugodt Nap idején) mintegy 44 ezer kilométerre van a Föld felszínétől. A 2024. májusi geomágneses vihar idején viszont mindössze kilenc óra leforgása alatt ez a távolság 9600 kilométerre csökkent, vagyis a plazmaszféra összenyomódásának nemcsak a mértéke, hanem a tempója is rendkívüli volt.
A Gannon-napkitörés okozta geomágneses viharhoz hasonló erősségű ilyen jelenség több mint 20 éve nem fordult elő. A Föld mágneses terének összenyomódása miatt a kozmikus töltött részecskék a szokásosnál délebbi területekre is eljutottak, így sarki fény volt megfigyelhető például Japán déli részéről, Mexikóból és Dél-Európából. A vihar következtében a plazmaszféra elszegényedett a töltött részecskékben, azok koncentrációja csak több mint négy nap alatt állt vissza a normális szintre. A 2017-ben indított Arase műholddal még soha nem tapasztaltak ilyen hosszú helyreállási időt. A geomágneses vihar hatással volt a műholdas navigáció pontosságára és megnehezítette az űridőjárás előrejelzését.
Az AR3842 napfoltcsoport 2024. október 1-én x7.1 erősségű kitörést produkált. A NASA modelljének előrejelzése szerint a koronakidobódás anyaga a Föld felé tartott. A jelenséget a NASA SDO (Solar Dynamics Observatory) űrszondája örökítette meg. (Forrás: NASA / SDO és az AIA, EVE és HMI kutatócsoportok, helioviewer.org | szerkesztette a Space.com részéről Steve Spaleta, zene: Ethereal Allure by Amber Glow / http://www.epidemicsound.com szívességéből)
Kapcsolódó cikkek:
Sarki fény jelzi a naptevékenységet
Kapcsolódó linkek:
A 2024. májusi napkitörés hatása a Föld plazmaszférájára (Space.com)
A 2024. májusi napkitörések (Wikipedia)
How superstorm Gannon squeezed Earth’s plasmasphere to one-fifth its size (Nagoya University)
