Hogy pontosan mikor, az még nem biztos, de hamarosan startolhat az amerikai Artemis-program első személyzetes holdkerülő űrrepülése. Több mint fél évszázad után ismét emberek vethetnek közeli pillantást égi kísérőnk felszínére.
Cikkünk írása idején az Artemis-2 (Artemis II) küldetés legkorábban várható indítási időpontja magyar idő szerint február 9., de az időjárás, valamint technikai és szervezési problémák természetesen még beleszólhatnak a tényleges startdátum kijelölésébe.
Sokak szerint az Artemis-2 nem lesz más, mint az 1968-as Apollo-8 repülés megismétlése, csak sokkal drágábban. Ez azonban egyáltalán nincs így, ezért az Artemis-2 küldetés legfontosabb elemeit úgy mutatjuk be, hogy a programot lépésről lépésre összehasonlítjuk az Apollo-8-cal. Az volt az az űrrepülés, amikor először jutottak el emberek a Hold térségébe és kerülték meg az égitestet. Leszállásról akkor sem volt szó – ahogy az Artemis-2 esetében sincs –, a holdkompot az az Apollo űrhajó nem is vitte magával.
A különbségek kiemelését kezdjük a személyzettel. Az Apollo-8 háromfős – Frank Borman, James (Jim) Lovell, William Anders összetételű – legénységének mindhárom tagja fehér amerikai férfi, magasan képzett, mérnöki végzettséggel is rendelkező katonai pilóta volt. Ők rendre a második, a harmadik, illetve az első űrrepülésükre indultak. Az Artemis-programban használt Orion űrhajók személyzete négy főből áll. Az Artemis-2 esetében a repülés három férfi résztvevője mind katonai pilóta. A negyedik személy, az amerikai Christina Koch viszont nő és civil. Villamosmérnök és fizikus, aki a Nemzeti Óceán- és Légkörkutatási Hivatalnál (National Oceanic and Atmospheric Administration, NOAA) dolgozott, mielőtt bekerült a NASA űrhajósai közé. A teljes Apollo-programban a Holdhoz – pontosabban a Holdra – csak egyetlen civil jutott el, a geológus végzettségű Harrison Schmitt. Ő az az utolsó holdraszállást végrehajtó Apollo-17 személyzetének tagja volt. Az Artemis-program esetében viszont szinte biztos, hogy minden repülésnél számíthatunk majd civil kutatóra.
Az Artemis-2 és az Apollo-8 személyzete között nem csak az a különbség, hogy ezúttal eljut a Holdhoz az első nő, de az is, hogy a pilóta, Victor Glover személyében az első színes bőrű amerikai is megláthatja majd a Hold túlsó oldalát. Az Apollo-program, vagyis az amerikai–szovjet űrverseny idején elképzelhetetlen lett volna, hogy külföldi állampolgár is repüljön a fedélzeten. Ezzel szemben az Artemis-2 lesz az első olyan űrhajó, amellyel az újonc Jeremy Hansen személyében az első nem amerikai (az első kanadai) állampolgár eljuthat a Hold körüli térségbe. A repülés parancsnoka egyébként az amerikai Reid Wisemann, aki – ahogyan Glover és Koch is – karrierje második űrrepülésére indul.
Annak idején az Apollo űrhajókat a Holdhoz juttató Saturn-5 (Saturn V) rakétát kifejezetten erre a célra, gyakorlatilag a semmiből fejlesztették. Az Orion űrhajó első és második példányát – a 2022 novemberében még emberek nélkül a Hold megkerülésére indított indított Artemis-1, valamint a mostani Artemis-2 küldetést – indító SLS rakéták viszont a (szakma)politika által megálmodott öszvérek. Arról van szó, hogy a leállított amerikai űrrepülőgépes (Space Shuttle) programból sok legyártott és sosem használt – illetve használt, de többszöri felhasználásra tervezett – fődarab maradt meg. Itt jelentős részegységekről van szó, mint például a szilárd hajtóanyagú gyorsítórakéták (boosterek), az űrrepülőgép indításkor használt RS-25 fő hajtóművei, valamint a Föld körüli pályán alkalmazott manőverező hajtóművek több példánya. Az űrrepülőgépek után 16 darab RS-25 maradt raktáron, így ezekből lehetett négyet-négyet beépíteni az első négy SLS rakéta első fokozatába – közülük a mostani rakéta a második. Többszöri felhasználásról nincs szó, viszont az égési idők hosszabbak, ezért a hajtóműveket át kellett alakítani (RS-25D). A hosszabb égési idő több üzemanyagot is igényel, így meg kellett nyújtani az űrrepülőgépek jellegzetes narancssárga üzemanyagtartályát is, amely most az RS-25D-ket táplálja. A tartályok alsó részére kellett áthelyezni a korábban az űrrepülőgépeken lévő hajtóműveket. Így az egykori hajtóanyagtartály átalakult az SLS első fokozatává. Megmaradt azonban a 8,4 m-es átmérő, amit a régi szerszámgépek használata miatt el kellett fogadni.
Az SLS egy párhuzamos elrendezésű rakéta, amelynek első (központi) fokozata folyékony hidrogént éget, míg az oldalára szilárd hajtóanyagú segédrakétákat szereltek. Így teljes szélessége meghaladja a 17 m-t. A rakéta ugyanakkor „csak” 98 méter magas. Összehasonlításul, a Saturn-5 függőlegesen egymásra helyezett fokozatokat használt, így magassága nagyobb (110 m), átmérője viszont lényegesen kisebb (10 m) volt.
Az Artemis-1 és -2 hordozórakétájának a hasznos terhet rejtő része 5,1 m átmérőjű. A négy fő hajtómű és a két gyorsítórakéta az indításkor együttesen mintegy 39 000 kN tolóerőt fejt ki. Az SLS Block 1 Crew a Hold felé vezető átmeneti pályára 27 tonna hasznos terhet indíthat. (A Saturn-5 esetében ezek az adatok: 6,6 m, 33 000 kN és 43,5 tonna. A Saturn-5 tehát nagyobb tömeget indíthatott a Holdhoz, hiába volt első fokozata gyengébb!)
(Folytatjuk az Orion űrhajó bemutatásával és az Artemis-2 repülés részleteivel!)
