Több mint fél évszázad elteltével mivel és hogyan repülnek emberek a Hold megkerülésére? Folytatjuk a hamarosan startoló Artemis-2 küldetés bemutatását.
Sorozatunk első részében az amerikai Artemis-program első emberes repülésén (Artemis-2, Artemis II) résztvevő űrhajósokat, valamint az SLS hordozórakétát mutattuk be, méghozzá az Apollo-programmal való összehasonlításban. Most következzen az Orion űrhajó ismertetése.
A háromszemélyes Apollókhoz képest a négyszemélyes Orionok jóval nagyobbak, és az elektronika fejlődésének köszönhetően digitális vezérléssel, képernyőkkel teli műszerfallal rendelkeznek. Az amerikai gyártású parancsnoki-visszatérő kabinjuk több alkalommal is használható. Csakúgy, mint az Apollók esetén, ezeket is a tengerre történő landolásra tervezték. Fedélzetükön egy kis WC is található az ülések alatt, amely elfüggönyözhető. A korabeli Apollo űrhajók egyszer használatosak voltak, az űrhajósok pedig pelenkát használtak, ha a szükség úgy hozta…
Az Orion Európában készült műszaki-hajtóműegységébe (European Service Module, ESM) az űrrepülőgépek orbitális manőverező hajtóműveiből építettek be egyet, fő hajtóműként. Az európai részvétel miatt az Oriont szállító SLS-re az USA lobogója mellé felkerült az Európai Űrügynökség (ESA) logója is. Ez a nemzetközi részvétel is elképzelhetetlen lett volna fél évszázada.
Miután az Orion űrhajónak a mostani lesz az első személyzetes repülése, így ez természetesen berepülés is! Ez pedig nagy különbség az 1968. decemberi Apollo-8-hoz képest. Annak idején ugyanis az Apollo űrhajók berepülését két részre bontották. Az Apollo-7 a kisebb teljesítményű Saturn-1B rakétával csak Föld körüli pályára állt 1968 októberében. Három űrhajósa (Walter Schirra, Donn Eiselle és Walter Cunningham) egy 11 napos küldetés során tesztelték az űrhajó rendszereit. Ezek után az Apollo-8 feladata már „csak” annyi volt, hogy a Föld körül már bizonyított űrhajóval elrepüljön a Holdig, néhányszor megkerülje azt, majd épségben visszatérjen.
Ezúttal az Orion négyfős személyzetének mindkét feladatot teljesítenie kell. Az űrhajó először egy alacsony Föld körüli pályára áll, amelynek a Föld felszínéhez legközelebbi pontja csak 185 km, míg a legtávolabbi 2250–2900 km magasságban lesz. Ezen a pályán a keringési idő kb. 90 perc. Itt végzik el az űrhajó rendszereinek, különösen az életfenntartó rendszernek az elsődleges tesztjeit. Ha valami gond adódna, nem indulnának el a Hold felé, hanem hamar hazatérhetnek.
Abban az esetben, ha az első tesztek jól alakulnak, egy nappal később megemelik a pályát. Az erősen elnyúlt pálya földközeli pontja marad 185 km magasan, de földtávolban 74–109 ezer km-ig – bőven a geostacionárius műholdak 36 ezer km-es keringési magasságán túl – is elér. A keringési idő itt meghaladja az 1 napot. Itt megkezdődik többek között az űrhajó manőverező rendszereinek vizsgálata úgy, hogy a hordozórakéta utolsó fokozatát használják céltárgyként (ld. az alábbi ábrát). Ha itt is minden rendben lesz, akkor tulajdonképpen elvégezték az Apollo-7-éhez hasonló feladatokat, kezdődhet a második szakasz, vagyis az Apollo-8-éhoz hasonló repülés.
A Föld körüli pályát immár elhagyva, az Orion mintegy négy napon átrepül a Holdig. Az Apollo-8 útjához képest jelentős eltérés azonban, hogy nem áll Hold körüli pályára. Egy olyan szabad visszatérési pályán fognak repülni, amelyen az Orion a Hold tömegvonzásának hatására visszalendül a Föld felé. További különbség, hogy míg az Apollo űrhajósai a felszín felett alig 100–120 km magasan keringtek, az Orion személyzete a legnagyobb megközelítéskor sem lesz közelebb a Hold túloldalához, mint 6900 km. Ez azt is jelenti, hogy nem látnak majd olyan „földfelkeltét”, mint 1968-ban az Apollo-8 utasai. Abból a magasságból viszont a teljes holdfelszínt látják, és fényképezhetnek olyan területeket, amelyeket eddig legfeljebb űrszondák képein láthattunk. A Hold túloldala feletti nagy magasság azt is jelenti, hogy az Artemis-2 űrhajósai lesznek azok az emberek, akik (talán) eddig a legnagyobb távolságba jutnak el szülőbolygónktól! (Mivel a Hold távolsága földközelben mintegy 40 ezer km-rel kisebb, mint földtávolban, ez az állítás akkor lehet majd igaz, ha az Artemis-2 repülése idején a Hold a Föld körüli pályájának földtávoli pontja környékén tartózkodik. – A szerk.)
Az út hazáig négy napig tart és a Csendes-óceánban történő landolással ér véget. Bár az Artemis-1 küldetés után az Orion hővédő burkolatán találtak kisebb sérüléseket, azokat a problémákat a szakemberek megértették, és ennek megfelelően készítették el a visszatérés tervét. Eszerint az Artemis-2 Orionja meredekebb szögben lép be a Föld légkörébe, mint az Artemis-1 személyzet nélküli űrhajója. Emiatt az utasokat nagyobb túlterhelés éri ugyan, ám az extrém hőhatás rövidebb ideig éri a kabin külsejét. A landolás egy 10 napos repülés végét jelenti majd.
