Nem titkos többé az 1971 és 1987 között pályára állított nyolc amerikai kémműhold programja.
Az Egyesült Államok műholdas felderítésért felelős kormányzati intézménye, a Nemzeti Felderítő Hivatal (National Reconnaissance Office, NRO) időről időre feloldja a titkosítást az ország régi, sok évtizeddel korábbi kémműholdjaival kapcsolatban. Ilyenkor a nyilvánosság is megismerkedhet azzal, hogy milyen műszaki felszereléssel, milyen pályákról, milyen feladatokkal üzemeltették ezeket az űreszközöket. Nemrég, tavaly év vége felé az 1970-es és 80-as évek JUMPSEAT néven ismert (pontosabban: nem annyira ismert) műholdsorozatról derültek ki eddig nem látott és hallott részletek.
A JUMPSEAT holdak magas, erősen elliptikus pályákon (highly elliptical orbit, HEO) működtek. Történelmi jelentőségük az volt, hogy „új nézőpontot” biztosítottak az amerikai hatóságok számára az elektromágneses jelek felderítésének kritikus feladatának elvégzéséhez. Az ilyesmi például az ellenséges rádiós kommunikáció észlelését és visszafejtését, vagy rakéták indításának detektálását, radarrendszerek üzemelésének megfigyelését foglalja magában.
Az űrkorszak korai időszakában az Egyesült Államok néhány elektronikus megfigyelő műholdat bocsátott alacsony Föld körüli pályára. Ilyenek voltak a GRAB és POPPY kódnevű típusok. Az NRO azonban más nézőpontból szerette volna végezni ezt a munkát. Az 1961-ben alapított ügynökség az Egyesült Államok Légierejével együttműködve dolgozott ki egy programot, amelynek keretében elkészültek a JUMPSEAT holdak. Ezek ún. Molnyija-típusú pályákra kerültek (a név eredete az 1960-as években felbocsátani kezdett szovjet távközlési műholdtípusra utal). A Molnyija-pálya hajlásszöge 63° az Egyenlítő síkjához képest. Az így keringő űreszköz földközelben csupán 1000 km-re, földtávolban azonban kb. 40 ezer km-re távolodik el a felszíntől. Keringési ideje 12 óra, ezért is nevezik „félszinkron” pályának. A pálya jellemzői lehetővé teszik, hogy az ilyen műholdak hosszabb ideig repüljenek az északi félteke magas szélességi fokai felett. Nem véletlenül, hiszen a Szovjetunió – az Egyesült Államok hidegháborús riválisa és a megfigyelések elsődleges célpontja – területei leginkább épp itt feküdtek.
A JUMPSEAT fő feladata az ellenséges támadó és védekező fegyverrendszerek fejlesztésének megfigyelése volt. Olyan adatokat gyűjtött, amelyek egyedülálló betekintést nyújtottak a meglévő és újonnan készülő, fenyegetést jelentő rendszerekbe. Az első ilyen műholdat 1971-ben indították a kaliforniai Vandenberg támaszpontról, amelyet akkor a Légierő üzemeltetett, ma az Űrhaderőhöz tartozik. Miután sikeresen pályára állt, az első JUMPSEAT sikeresen gyűjtött elektronikus jeleket, kommunikációs és műszaki-katonai információkat.
Az elkövetkező másfél évtizedben még hét másik JUMPSEAT hold állt pályára, amelyek közül az utolsó, 8-as számú példány 1987. február 12-én startolt. A felbocsátásukhoz Agena-D végfokozatokkal ellátott Titan-3B hordozórakétákat használtak. (A második, 1972. februári indítás azonban kudarccal végződött, a műhold nem tudta elérni a kijelölt pályáját.) A rendszer hasznossága azonban messze túlmutatott ezen az utolsó indításon. Az utolsó működő példányt csak 2006-ban állították le, addig adatátjátszó üzemmódban használták.
A hasonló jellegű kémkedésnek természetesen nem szakadt vége a JUMPSEAT sorozat befejezésével. Az NRO a mai napig folyamatosan fejleszti felderítő űreszközeinek flottáját – nem csak az elektromágneses jelek detektálására, de a felszín nagy felbontású fényképezésére is. A legutóbbi időkben egy új koncepció megvalósításába kezdtek. Ennek lényege, hogy egy-egy nagy és költséges műhold helyet sok kisebb, olcsóbb példányból álló rendszerrel veszik körbe a Földet. A több száz kis űreszközből álló konstelláció rugalmasabb, költséghatékonyabb, nem utolsósorban pedig ellenállóbb a zavarásokkal és a műholdak elleni esetleges ellenséges akciókkal szemben.
Kapcsolódó linkek:
Declassifying JUMPSEAT: an American pioneer in space (NRO)
US government declassifies Cold War-era ‘JUMPSEAT’ spy satellites (Space.com)
JUMPSEAT (Wikipedia)
