Tulajdonosa, az Amerikai Haditengerészet sem törődik már vele vagy három évtizede, de még mindig lehet venni az elnyűhetetlen űreszköz rádióadását.
Elég régen, 1964 decemberében egy Thor-Able-Star hordozórakéta emelkedett fel a kaliforniai Vandenberg bázisról, és egy kis, 70 kg körüli tömegű amerikai haditengerészeti műholdat juttatott alacsony poláris pályára. A Transit 5B-5 azóta is hűségesen rója köreit (pontosabban ellipsziseit) a Föld körül, és rádióadója is működik még. Jeleit világszerte rádióamatőrök figyelik – a haditengerészetnél viszont évtizedek óta senki sem felügyeli. (Bár vannak arra vonatkozó spekulációk, hogy ez a műhold valójában az ugyanakkor indított Transit 5E-5 lehet. – A szerk.)
A műhold a világ legelső navigációs műholdrendszere, a Transit (NAVSAT, NNSS – Navy Navigation Satellite System), vagy más elterjedt – a működési elvére utaló – nevén a Doppler tagja volt. Ezt nevezhetjük akár a GPS elődjének is, bár eltérő elven működött, és az általa nyújtott helymeghatározás pontossága sem ért fel a ma megszokotthoz. Elsődleges feladata az amerikai hadihajók és tengeralattjárók pozíciómeghatározásának segítése volt. A módszer a jól ismert Doppler-effektuson alapult. A pályáján keringve folyamatosan rádióban sugárzó műhold jeleinek frekvenciája a megfigyelőhöz képesti sebessége okán változik, közeledéskor magasabb, távolodáskor pedig alacsonyabb. Az ismert kibocsátott frekvencia eltolódásának, és így a látóirányú sebességnek a mérése, valamint az adott műhold helyzetének ismerete alapján kiszámíthatóvá vált a vevő helyzete.
A Transit műholdak jellemző tervezett működési élettartama 4, jobb esetben akár 5 év volt. A Transit 5B-5 azonban több mint 61 éve (!) tartja magát. Magával a Transit programmal az Amerikai Haditengerészetnél hivatalosan 1996-ben végeztek, addigra a GPS vette át a katonai helymeghatározás feladatát. A széria utolsó tagját 1988-ban bocsátották fel. A Transit 5B-5 azonban máig dacol az idő múlásával, és ezt két dolognak köszönheti.
A fő ok, amiért a Transit 5B-5 ilyen sokáig kitartott, az energiatermelésének módja. Fedélzetén ugyanis nem az általában megszokott napelemek, hanem radioizotópos termoelektromos generátor (RTG) szolgáltatja az elektromos energiát. Ez a plutónium-238 radioaktív bomlásából származó hőt alakítja át. Mivel a plutónium-238 izotóp felezési ideje kb. 88 év, az 1964-ben felbocsátott SNAP-3 RTG ma is az eredeti teljesítményének mintegy 65%-át nyújtja. A műhold napfényt, akkumulátort nem használ, csak egy kis adag bomló radioaktív anyagot. A fedélzeti rádióadójának pedig nincs szüksége sok energiára, csak annyira, hogy folyamatosan sugározza telemetriai jeleit a 136,65 MHz-es rádiófrekvencián. Másrészt a fedélzeten nincsenek mozgó alkatrészek, amelyek elkophatnának, könnyen elromolhatnának. Nincs hajtóanyag sem, amely kifogyhatna. Nincs továbbá fedélzeti számítógép, amely tönkremehetne. Az egész műhold lényegében egy tartós energiaforrás, amely egy rádióadót táplál, és egy olyan pályán kering, amely nem igényel folyamatos karbantartást, módosítást.
Az amatőr rádióüzemeltetők számára a telemetriai adatok megfelelő szoftverrel számokká dekódolhatók, amelyek informálnak a műhold fedélzeti rendszereiről, hőmérsékletéről, állapotáról. Több mint hat évtizedes mérnöki munka, amely még mindig hazaüzen. A műholdakat SDR (Software-defined radio, szoftveres vezérlésű rádió) segítségével figyelő rádióamatőrök a régi műholdakra egyfajta muzeális értékként tekintenek. A Transit 5B-5 jeleinek vételéhez nincs szükség különleges engedélyre, katonai hozzáférésre, drága felszerelésre, csak egy SDR-re, egy antennára és türelemre. A haditengerészet már nem vesz részt ebben az egészben. A Transit működésének emlékeit nagyrészt amatőrök őrizték meg.
Egy Scott Tilley nevű kanadai rádióamatőr legendás teljesítményt ért el a régi műholdak rádiós követésének műfajában. 2018-ban találta meg a NASA egykori IMAGE műholdját, amelyet még 2005-ben elveszettnek nyilvánítottak – a jelét a Brit Kolumbiában tartományban található házának kertjéből detektálta. 2020-ban, a COVID-világjárvány miatti kijárási korlátozások alatt megtalálta az LES-5-öt, egy 1967-ben felbocsátott amerikai katonai műholdat, amelyről mindenki azt hitte, hogy már rég leállt. Tilley ezeket „zombiműholdaknak” nevezi – olyan űreszközöknek, amelyek évtizedekkel korábban el kellett volna némulniuk, de valahogy még mindig sugároznak. A legrégebbi műhold, amelyet Tilley valaha észlelt, az 1964 óta működő Transit 5B-5.
Van valami szépség egy olyan hidegháborús műszaki eszközben, amely túlélte eredeti küldetését, a programját és a kezelőit – miközben továbbra is pontosan azt teszi, amire tervezték, anélkül, hogy bárki is utasításokat adna neki, immár bő hat évtizede. Azoknak a mérnököknek, akik az 1960-as évek elején a Transit 5B-5-öt tervezték, valószínűleg meg sem fordult a fejükben, hogy 2026-ban hétköznapi emberek a hátsó udvarukból egy könnyen beszerezhető készülékkel fogják azt hallgatni. Az eset azért is érdekes, mert bizonyos értelemben a szöges ellentéte annak, ahogyan a technológiáról „modern szemlélettel” gondolkodunk. Hozzászoktunk, hogy az eszközeink hamarabb meghibásodnak, mint hogy elavulnának. A mobiltelefonokat kétévente cseréljük, a háztartási gépeink – tisztelet a kivételeknek – alig élik túl a szavatossági idejüket. A tervezett elavulás arra szoktatott bennünket, hogy a műszaki eszközökre mint hamar elhasználódó dolgokra tekintsünk. A Transit 5B-5-öt ezzel szemben olyanok tervezték és építették, akik nem így gondolkodtak. Energiaforrását túlméretezték, hogy akár sokszorosan túlélhesse névleges működési élettartamát.
Kapcsolódó linkek:
There is a single satellite launched by the US Navy in 1964 that is still in orbit… (Space Daily)
Investigating the Transit 5B-5/E-5 Satellite: The oldest satellite still transmitting (RTL-SDR.com)
