Sorozatunk első részében a 2025-ös évvel foglalkoztunk. Ebben és a következő részben megpróbálunk kitekintést adni az évtized végéig. Kezdjük rakétaügyekkel!
Cikksorozatunk első része december 29-én íródott, amikor már túl voltunk a 2025-ös év utolsó orosz űrindításán. Ezeket a sorokat 2026. január elején írjuk, de a kitekintés szempontjából ez szinte mindegy is, hisz a következő startra orosz földről legkorábban is csak 2026. február 12-én kerülhet sor. Akkor egy Proton-M rakéta indíthatja az Elektro-L időjárási műholdcsalád ötödik tagját Bajkonurból. Ez már önmagában is jelzi, hogy az orosz űrtevékenységtől a 2025-ösnél drámaian jobb eredményt valószínűleg 2026-ban sem várhatunk. Hiszen ha a fenti indításra sor is kerül a tervezett napon, az akkor is azt jelenti, hogy közel hat hét fog eltelni a 25-ös utolsó és a 26-os első start között. Ez pedig továbbra is az ötvenes évek legvégét idézi…
Persze, ha a terveket tekintjük, akkor alapvetően akár optimisták is lehetünk. Politikai marketing szintjén ugyanis az orosz „űrjövő” továbbra is „fényes”, hisz az orosz tervek szerint „hamarosan” új rakéták mutatkoznak be (pl. a Szojuz-5), és pár év múlva szolgálatba áll az új űrhajó („Orjol”, lánykori nevén PTK „Fegyeracija”), illetve a ROSZ orosz űrállomás. Ráadásul, az orosz űrtevékenység rajongói azzal is érvelhetnek, hogy „de legalább a katonai űrprogramok dübörögnek”. Vagy hogy „most már aztán valóban fontossá válik Vosztocsnij”. Hát akkor lássuk…
Nézzük először a 2026-ra tervezett startokat!
A táblázatból több következtetést vonhatunk le. Egyrészt rengeteg a kérdőjel, ahol még startdátum sincs, főleg a táblázat második részében. Ez önmagában még nem probléma, hasonló „táblázat második felével” találkozhatunk napjainkban az Egyesült Államok vagy Kína esetében is. A gond itt nyilván az, hogy – ahogyan azt olvasóink nagyon jól tudják – az űrprogramok csúsznak. Márpedig, ha a fent tervezett startok akár csak 20%-a nem történik meg – és erre jó esély van minden űrügynökség esetében –, akkor 16 starttal számolhatunk, ami eggyel alulmúlná mind a 2024-es, mind pedig a 2025-ös évi indítási számokat. Azaz igen-igen fel kell kötni a fehérneműt az orosz szakembereknek, ha indításban túl akarják szárnyalni az előző éveket.
A másik probléma az, amiről sorozatunk első részében írtunk: jól látható, hogy továbbra is „felülreprezentáltak” a személyzetes repülésekhez köthető startok (a Szojuz személyszállító és Progressz teherszállító űrhajók) az összes indításban. (A bekezdés részletes értelmezéséhez lásd az első részt.)
Ugyanakkor van jó hír is. Elvileg két új hordozórakéta is bemutatkozhat idén. Persze ezek sem teljesen újak, régen vártuk őket, sokat késtek, és ennek leginkább politikai okai voltak. A helyzet az, hogy a Szojuz-5 nem más, mint a Zenyit-2-t leváltó „ukrántalanított” rakéta, míg a Sztart-1M a Sztart-1 kissé javított változata.
Ukrántalanított? Nos, igen. Általában a szankciók kapcsán arról szoktunk beszélni, hogy milyen nyugati alkatrészekhez, vagy épp gyártási technológiákhoz nem juthat hozzá Oroszország 2014, de különösen 2022 februárja óta. Ugyanakkor az oroszok maguk is szankcionálták az importjukat az utóbbi közel tíz évben, amennyiben az Ukrajna felől érkezett! Márpedig Ukrajnában a repülőgép- és rakétahajtómű-gyártás ugyanolyan erős volt, mint Oroszországban. (A legismertebb nyilván az Antonov gyár, de Dnyipróban működött/működik a Jangel által alapított Pivdennyi, amely pl. a Ciklon, Zenyit és Dnyepr rakétákat, illetve az RD-8, RD-856, RD-857 és RD-861 rakétahajtóműveket fejlesztette, és a Juzsmas, amely a gyártásukért felelt. A harkivi HAI rakéták és műholdak irányítórendszereit és kisrakétáit fejlesztette, míg pl. a zaporizzsjai, repülőgépmotorokat gyártó Motor Szics pedig egy időben rakétahajtóműveket is összeszerelt.) Emiatt sok orosz repülőgép, illetve ballisztikus és űrhajózási rakéta működött (vagy épp állt fejlesztés alatt) ukrán hajtóművekkel, vagy hajtóműalrendszerekkel. Ezekre a moszkvai döntéshozók tiltást vezettek be, ami igen jelentős késést okozott szinte az összes orosz(nak nevezett) katonai és polgári repülőgép és rakéta fejlesztésében. Mindenesetre mostanság a helyzet változik, és sorra jelennek meg (vagy fognak megjelenni) a valóban „szgyelano v Rosszii” (Made in Russia) repülőgépek és rakéták. Az azonban biztos, hogy a fenti több éves késéseket nem lehet(ett) ledolgozni pár hónap alatt.
A két bemutatkozásra váró rakétát most csak röviden mutatjuk be, hisz első startjuk még hónapokra van.
A Szojuz-5 fejlesztését Rogozin (akkor a Roszkozmosz vezetője) még 2018 nyarán jelentette be, miután tavasszal elkészültek a részletes tervek. A Proton-M rakétákat váltó új orosz nehézrakéta első repüléséig a tervek szerint 963 millió dollárt költöttek volna, és a tapasztalatokat felhasználták volna az új orosz szupernehéz Enyergija-5 hordozórakétában is.
Hangsúlyozták, hogy a alacsony pályára (LEO) 18–20 tonnás űreszközöket indítani képes eszközt a „nemzetközi kereskedelmi piac fontos szereplőjének és az amerikai Falcon versenytársának szánják”. Ami igazán fontos volt, hogy ez a rakéta kellett felváltsa az ukrán alkatrészekkel, sőt teljes fokozattal (!) fejlesztett Zenyit-2-est, hisz ekkor már négy évvel voltunk a Krím annexiója után. Nyugatról alkatrészek már nem jöhettek, az ukrán meg már nem kellett, és nem is jött volna. A Szojuz-5 (helyenként és főleg korábban Irtisz) tehát a Szojuz-2 és az új (élesben először 2025-ben bemutatkozott) Angara-A5 között áll.
A rakétának még 2025 decemberében kellett volna bemutatkoznia, de nem sokkal a start előtt az indítást közel három hónappal elhalasztották, a „rakéta és a földi kiszolgáló létesítmények egyes” (a közleményekben meg nem nevezett) hibái miatt. Ez persze annyira nem lényeges, a startra előbb-utóbb nyilván sor kerül, és a rakéta 2027-ben talán már rendszeresen repülhet. A nagy kérdés viszont a versenyképessége lesz. A következő évekre tervezett 20 tonnás űreszközökről (kivéve a ROSZ egyes moduljait, lásd később) nem nagyon tudunk. A jelenlegi politikai környezetben a külföldi megrendeléseket gyakorlatilag kizárhatjuk. Már nem csak a „nyugatiak” nem akarnak műholdakat orosz rakétával indítani, de az indiaiak és a kínaiak sem – márpedig rajtuk kívül senki nincs, aki több tonnás űreszközöket akarna LEO pályára juttatni. Egyébként pedig, ha volna is, arra ott van a 8 tonna körül emelő Szojuz-2. És ha ez még nem volna elég, ne felejtsük el, hogy a rakétának egyáltalán nincsenek újrahasznosítható elemei. Ergo, ez a rakéta a világpiacon pont annyira nem lesz versenyképes, mint amennyire az európai Ariane-6, a japán H3, vagy az indiai LV3 nem az. Biztos, hogy a Szojuz-5 sem fogja megtörni a SpaceX Falconjainak hegemóniáját. Ez persze nem azt jelenti, hogy az eszközre Oroszországnak nincs szüksége…
A Sztart-1M – ahogy a név is sugallja –a Sztart-1 (1993–2006 ) módosított és modernizált változata. Már az őse is orosz tervezésű és részben fehérorosz gyártású rakéta volt, viszont eljárt felette az idő. Miután a Sztart-1 első három fokozata tulajdonképpen egy Topol interkontinentális ballisztikus rakéta (ICBM) volt, lehetőség nyílt az új Topol-M használatára és így egy modernebb asztronautikai könnyűrakéta kialakítására. A Sztart-1M tehát szintén egy négyfokozatú rakéta, amelyben az első három fokozat egy Topol-M ICBM, míg ezen (a robbanófej helyett) egy negyedik fokozat ül a műholddal. Az új rakéta modernebb irányítórendszerrel lett ellátva, és teheremelő képessége is megnőtt kissé. (Sztart-1: 500–630 kg, Sztart-1M: 170–700 kg LEO pályákra.)
A Sztart-1M fontos lehet, amennyiben Oroszország a saját és a „baráti” országok intézetei, egyetemei, startupjai számára akar kisműholdakat indítani. Ugyanakkor igazi technikai újítást ez a rakéta sem hoz, hisz egy kb. 40 éves technológia egy kissé javított változatáról beszélünk.
Összefoglalva kijelenthető, hogy lassan sikerült az oroszoknak az összes ukrán alkatrész kiváltása, hamarosan a Zenyitek, Protonok és Sztartok helyére modernebb rakéták állhatnak – ám ezektől nagy áttörést nem várhatunk. Ezen rakéták sem újra felhasználhatóak, és Putyin 2014 óta tartó ukrajnai ténykedéseinek köszönhetően potenciális exportpiacuk is hihetetlenül beszűkült. Szóval, az új hordozóeszközök nem fogják a dicsőséges múltból a dicsőséges jövőbe repíteni az orosz űrtevékenységet. Továbbra is csak arra lesznek jók, hogy Oroszország még jó pár évig őrizze harmadik helyét az aktív űrkutató országok indítási sorrendjében.
(Folytatjuk a hosszabb távú tervekkel!)
