Nem nyergeltünk át családjogi témákra, továbbra is űrkutatásról, méghozzá a Merkúrhoz közelítő BepiColombo európai és japán űrszondaegységeinek, valamint a közös szállítómodulnak a terv szerinti elválasztásáról van szó.
Közel nyolc évvel a felbocsátása után a BepiColombo küldetés most lépett be az igazán izgalmas szakaszába. A 2018 októberében indított európai–japán űrszonda 2026. szeptember 3-án levált a közös szállítómodulról (Mercury Transfer Module, MTM), amely egészen idáig az egész rendszer meghajtásáért felelt a Naprendszer belső vidékein végrehajtott hosszú repülés és a pályamódosító manőverek során. Ezzel megkezdődött a küldetés több hónapos, a Merkúrhoz való megérkezést célzó szakasza, amelynek végén két önálló űrszonda áll majd pályára a Naphoz legközelebb keringő bolygó körül.
A BepiColombo valójában nem egyetlen űrszonda, hanem egy összetett „űrszondacsomag”. Az Európai Űrügynökség (ESA) Mercury Planetary Orbiter (MPO) szondája és a japán Mercury Magnetospheric Orbiter (MMO, más néven Mio) mellett az ESA Mercury Transfer Module (MTM) egysége is részt vett a nyolcéves utazásban. Az MTM nagy teljesítményű, napelemes energiatermeléssel működtetett ionhajtóművei biztosították azt a tolóerőt, amellyel a rendszer fokozatosan változtatta pályáját és sebességét. Mostantól azonban az MTM-re már nincs szükség. A két tudományos űrszonda továbbra is együtt marad egy ideig, de immár a saját hajtóműveikkel folytatják a repülést.
Első hallásra meglepő lehet, hogy bár a Merkúr „csak” mintegy 77 millió kilométerre van a Földtől, mégis közel nyolc év kellett az odaéréshez. A probléma nem elsősorban a távolság, hanem az energiaviszonyok. A Naphoz közeledve egy űreszköz egyre nagyobb sebességre gyorsul fel a Nap gravitációs terében. Ahhoz viszont, hogy a Merkúr körül pályára lehessen állítani, ezt a sebességet jelentősen csökkenteni kell. Ezt közvetlenül, hatalmas mennyiségű hajtóanyaggal megtenni technikailag lehetetlen lenne. A BepiColombo ezért egy összetett útvonalat követett: kilenc bolygóközeli elrepülést hajtott végre a Föld, a Vénusz és a Merkúr mellett, miközben elektromos hajtóművei folyamatosan módosították pályáját. Az egybeépített szondák mintegy tízmilliárd kilométert tettek meg, mire úgy jutottak el a Merkúr környezetébe, hogy most már sikerülhet majd lefékezniük a bolygó mellett.
A szeptember 3-i szétválással még nem került Merkúr körüli pályára a két szonda. A tényleges befogás csak novemberben következik. A tervek szerint 2026. november 21-én kezdődik a Merkúr körüli pályára állítás komplex műveletsorozata. A folyamat 16 különböző hajtóműmanővert tartalmaz, és egészen 2027 márciusáig tart. A tervezett koreográfia lehetővé teszi, hogy a Nap és a Merkúr gravitációs terét kihasználva kisebb hajtóanyag-felhasználással álljanak pályára a bolygó körül.
A következő fontos mérföldkő 2026. december 9-én lesz. Ekkor válik ugyanis el egymástól a két tudományos űrszonda. A japán Mio magasabb, erősen elnyúlt pályáról fogja tanulmányozni a Merkúr magnetoszféráját. Az európai MPO pedig alacsonyabb pályára kerül, ahonnan elsősorban magát a bolygót, felszínét, belső szerkezetét és geofizikai tulajdonságait vizsgálja majd. Az MPO végleges tudományos pályája nagyjából 480 km × 1500 km-es ellipszispálya lesz. A tervek szerint ezt jövő március 10-re éri el, majd április 6-án kezdődhet meg a teljes értékű tudományos program.
A Merkúr a Naprendszer talán legkevésbé feltárt kőzetbolygója. A BepiColombo két különböző pályán keringő szondája együtt olyan méréseket végezhet, amelyekre korábban nem volt lehetőség. Nagy vastartalmú maggal rendelkezik, és saját mágneses tere is van. Érdekes kérdés, hogy hogyan képes egy ilyen kicsi, a Naphoz ennyire közeli bolygó hosszú időn át fennálló mágneses teret fenntartani. A kutatók emellett a Merkúr pólusainál található, örökké árnyékban lévő krátereket is vizsgálni fogják. Ezek mélyén a rendkívül alacsony hőmérséklet miatt vízjég is fennmaradhatott.
Kapcsolódó link:
‘A new mission starting today’: 8 years after launch, BepiColombo begins Mercury arrival (Space.com)
